képek innen-onnan

letöltés (zip)

A lovas kiképzése

A lovas kiképzése (rar)

Computerland World Cup - GP

Computerland World Cup - GP (képek)

Showjumping

Rövid összeállítás a legjobbakról

(google video)

Futószár - Némethy Bertalan -

A futószárazás - a ló olyan tréningje vagy feladata, amikor gyalogos edzője körül egyhosszú szár végén mozog - az egyik legértékesebb eszköz a lovas tárházában. Annakellenére, hogy sok lovas elsősorban a könnyű munka egyik fajtájának vagy a túl élénkló lovaglás előtti lejártatásának tartja, legnagyobb értéke helyes használata esetén akiképzésben van. Könnyűnek tűnik, de nem az.Mindannyian tudjuk, hogy a korrekt ülés és a megfelelő kommunikáció a lóvalmegtanulható. A futószárazás ugyanilyen körültekintéssel tanulandó, hiszen ez egyolyan művészet, amely sok-sok gyakorlást igénye, míg mesterfokigjutunk. Sajnos eztgyakran nem ismerik fel, és a futószár használatához szükséges megértés, ismeret ésgyakorlat - főképpen a türelem - hiányából a lónak nagyon sok kára származhat mindfízikailag, mind mentálisan.A fütószárazás nem sokban különbözik a tulajdonképpeni lovaglástól, de helyes ki-vitelezése, melynek során elérjük a kívánt célt, talán még a lovaglásnál is nehezebb.Mivel a futószáras munka a ló alapvető képzésének és tréningjének fontos része, rész-leteiben is tárgyaljuk, és foglalkozunk azzal, hogy mit, miért és hogyan teszünk.Hála a legtöbb lóban megtalálható ösztönös önvédelemnek és értelemnek, a ló leg-gyakrabban kijavítja a gyakorlatlan lovas hibáit és általában hamar rendbejön egy-egyrossz élmény után. Sajnos nem mindig ez a helyzet, ha a ló a futószáron ment; ez eset-ben a képzetlen ember fizikailag is megsértheti a lovat és ellentétbe kerülhet a ló ter-mészetes ösztöneivel, teljesen összezavarja és hosszú időre elveheti az állat bizalmát.A futószárazás alapelvei pontosan ugyanazok, mint a lovagláséi. A futószárazásnem csak aztjelenti, hogy a lovat körbe-körbe futtatjuk.Az edzőnek a futószárazott ló által leírt kör közepén kell maradnia. Ideális esetbenugyanazon a ponton marad és kis lépésenként saját tengelye körül fordul, mindigelőbbre tartja a jobb lábát, ha a ló a bal kézen megy és fordítva, ha a jobb kézen. (Eza helyzet segíti az edzőt egyensúlyának megtartásában, ha a ló hirtelen és váratlanulmegugrik.) Az ilyen középponti helyzet azonban csak akkor lesz lehetséges, ha a lóalaposan kiképzett, figyelmes és teljesen hozzászokott a fütószárhoz, tökéletes kontroll alatt van és az edző és ló között teljes a bizalom.Amíg a ló el nem éri az idomítottságnak ezt a szintjét - azaz fiatal lovak esetében -,az edzőnek rugalmasabban kell a körben elhelyezkednie, de mindig egy kicsivel a lómögött. Ebben a helyzetben a ló úgy érzi, hogy az előtte levő terület szabad, hogy„nyitva áll az ajtó", és ez biztatja az előre mozgásra. Amint az edző egyre közelebbkerül a ló vállának vonalához, vagy akár kissé meg is előzi, az „ajtó becsukódik" ésa ló csökkenti a sebességét. Ha az edző rövidíti a fütószárat és közelebb lép a lóhoz,meggátolja abban, hogy levágja a kört. Szinte sohasem szabad, akár csak kevéssel isa ló elé kerülnie. Mozdulatainak gyorsnak kell lennie, de nem kapkodhat, ha nemakarja megijeszteni vagy összezavami a lovat. Mindig a ló szemét kell néznie, hogybármilyen váratlan mozdulatra azonnal reagálhasson. Valóban csak a lóra ügyelhet,és sohasem szabad hagynia, hogy figyelme bármi másra elkalandozzon.Fontos szempont, hogy fiatal lovat sohasem szabad nyílt területen futószárazni. Alovarda egy sarka, vagy egy külön futószáras kör a megfelelő hely; a kör mindig a lehető legnagyobb legyen. A fíatal lónak meg kell tanulnia edzőjének hangjára reagálni. Az ostor iránt inkább bizalmat érezzen, mintsem féljen tőle. Meglehetősen sok időtkell tölteni a futószáron sétával és ügetéssel. Kezdetben a körön vágtázás túl nehéz afiatal lónak, nem képes megtartani az egyensúlyát és az ütemét, hajlamos arra, hogyszétessen, keresztezzen a hátuljával és könnyen az elejére kerül. A futószárat az edző egyenlő hurkokba rendezve tartsa a külső kezében, mielőtt akapicánhoz vagy a zablához rögzíti.A kapicánt évszázadokkal ezelőtt találták fel. Alkalmas a fiatal lovak futószárazásá-ra, mivel nem teszi tönkre a ló száját. (Idősebb lovak futószárazhatók csikó-kantárral,kikötőszár segítségével, a szárakat úgy rögzítve, hogy ne lebegjenek össze-vissza.) Akapicán párnázott vasrészét kényelmesen kell a ló orrára csatolni és meg kell győződniarról, hogy a fej oldalán futó szíjak nincsenek túl közel a ló szeméhez. A kikötőszárrendszeres használata nem elengedhetetlen, de tanácsos. A kikötőszárakat a hevederhez,valamint vagy a zablakarikához, vagy a kapicán orrszíjának külső gyűrűihez rögzítjük.Fiatal lovak gyakran megpróbálnak elrohanni. Ezért mind a négy bokát valamiféle ín- vagy lábszárvédővel kell óvni a fízikai károsodástól.A ló szájával állandó, könnyű kapcsolatot kell fenntartani. Mindkét kézen, a jár-módok változtatásával kell futószárazni. Meg kell tanulnia a lónak az átmenetre fel-szólítójeleket, valamint a megállást és a nyugodt egyhelyben állást egyaránt.Azután, hogy a fütószárat a zablához vagy a kapicánhoz rögzítette az edző, a fütószár végén levő hurkot a csuklójára csúsztatja (bal csuklóra ha a ló balra halad és fbr-dítva) és a többi hurkot ugyanazon a kezén tartja, hogy lehetővé tegye a szár engedését és felvételét. A szár legkisebb részét sem szabad leejteni. Az edző könnyű kapcso-latot létesít a ló szájával vagy orrával és előre lépteti a lovat. A kapcsolat fenntartásaérdekében rövidít vagy enged a futószáron.Az edző a futószárat tartó kezét a külső váll előtt, a ló szájának magasságábantartja. Felsőteste párhuzamos a ló vállával és az ostor a belső kézben a ló csánkja felé mutat. A ló és a futószár megfelelő összeköttetésének van egy még kifinomultabb módja,ami hatásosabb és szigorúbb irányítást tesz lehetővé mint a kapicán, de csak öregebblovaknál, gyakorlott kézzel használható, mert különben inkább ártalmas lehet. „Kontinentális módnak" nevezik (noha valójában a németekjavára írható a feltalálása). Akontinentális módszemél a futószár a belső zablakarikán át a fülek mögött a ló fejtetőjén halad, majd a külső karikához kapcsolódik. Itt is használható a helyesen beállí-tott kikötőszár, hasonlóképpen, mint a kapicán esetében.A futószár ugyanazt a szerepet szolgálja a lovas kezében, mint a szár. Az ostor, amia belső csánk felé mutat, hátulról követi a ló csánkját, támogatja az ütemét és a lendületét. Szükség esetén nyugodtan és ritmikusan le-föl mozog a csánk irányában, ígyhelyettesíti a lovas előrehajtó csizmáját.Az edző helyzetét, könnyű, folyamatos kapcsolatát a ló szájával, és az előrehajtó ostor zavartalan támogatását úgy kell összehangolni, hogy ezek mind egyszerre hassanak.A futószáras munkának számtalan célja lehet, így fontos ezek elkülönített tárgyalása. Remek előkészítő munka a fiatal lónak a felülés előtt. Később a lóhátról valóidomítás sokkal könnyebb lesz, mivel a fiatal ló addigra megszokja edzőit és bizalmat érez irántuk. A futószár kiváló módja az alapvető fegyelem megismerésének is;a ló megtanul félelem nélkül körbesétálni és ügetni, valamint megállni és helyben várakozni. Hozzászokik az idomító hangjához és az ostorhoz. Így aztán nem zavarja alovas súlya, megtanul ellazulni, és közben fokozatosan megerősödik.A futószárazás során különösen nyugodt bánásmódra van szükség és minden küzdelmet gondosan el kell kerülni. Fiatal lovak előkészítő munkájához a kantár fölé csatolt, megfelelően beállított, jólpámázott kapicánt használjuk, melyet kényelmesen az orrcsonthoz igazítottunk. Anyereg fölé egy hevedert csatolunk és a kikötőszárat ehhez, valamint a zablakariká-hoz rögzítjük. A kikötőszár igen hasznos, mert már az idomítás legelejétől fogva „keretet" ad a lónak.Fiatal lovaknál a kikötőszárat úgy kell beállítani, hogy nagyon enyhén feszüljönegyformán mindkét oldalon, mintsem hogy kontaktus nélkül, lazán lógjon. Ha a ló akikötőszár nélkül próbál meg kitömi, az idomító hiába rángatja a ló fejét és nyakát,egyáltalán nem lesz hatása a külső vállára. Ez olyan helyzetet teremhet, amelyben azelülső és hátulsó bokák keresztezik egymást, és összeütődnek, amitől komoly sérülé-sek keletkezhetnek. A fiatal ló futószárazásának kezdetén igen hasznos a segéd alkalmazása. Ha a lómegpróbál kitömi vagy az ellenkező irányba fordul, akkor a segítő visszavezeti a he-lyes csapásra és megnyugtatja. Mindig ez a legokosabb, amit tehet.Nagyon hasznos dolog a fíatal lovat ügetésből ugratni. Az akadályokat külön fütószá-razáshoz kell felállítani, mindig alacsonyan kezdve. Kitörőként rudakat kell az akadályokmellé tenni, nehogy a ló kívülről vagy belülről elkerülje az ugrást. Könnyü kontaktust kelltartani a ló szájával, érzékenyen követve a mozgását és nem szabad zavami a száját. A lónak kell kiszámítania a helyes elugrási távolságot és a földet érés után majdnem azonnalügetésbe kell visszaesnie. Ez a gyakorlat, ha helyesen hajtjuk végre, nagyon lazító hatású, és biztonságot ad a rohanás nélküli ugráshoz. Később kisebb oxerek vagy akár nagyobb akadályok is használhatók, de természetesen csak fokozatos előkészítés után. A fütószárazás egy másik fontos alkalmazása a ló iskolázása és tréningje. Fejleszthető a ló egyensúlya, és az üteme is hatásosan szabályozható. Ahogy az iramot csök-kentjük a lépések meghosszabbíthatók, amit hanggal és az ostor mozgatásával érünkel. Az átmenetek szintén megtaníthatók. Ha egy képzettebb lovat kisebb körre húzunka korábbi lendületet fenntartva, automatikusan nagyobb összeszedettséget fog produkálni és testétjobban meghajlítja hosszanti irányban. Ezt csak rövid időre követeljük,majd vezessük a lovat nagykörre és hajtsuk előre.Ha a lovat lovas nélkül futószárazzuk, mindig kikötőszárat kell használni. Idősebb,elrontott ló újraidomításánál azonban, különösen ha a kéz tevékenységének elfogad-tatására törekszünk, a segédszár használata még hatásosabb, mint a kitötőszáré. Ilyenkor viszont nagyon gyakorlott idomítóra van szükség. Az ilyen munkához a segédszárat a kengyelszíjak alá helyezzük és a nyeregkápánegy csomóval rögzítjük úgy, ahogy a képen látható. Itt ugyanazok az alapelvek érvé-nyesek, mint amikor a segédszár a lovas kezében van. Az egyetlen különbség, hogya fütószárazásnál a segédszár végét nem a lovas tartja.A segédszárat a következőképpen állítjuk be: állítsuk a lovat vízszintes felületreúgy, hogy mind a négy lábát egyenletesen terhelje, fejét és nyakát természetes hely-zetben tartsa. Fogjuk össze egyik kezünkkel mind a két oldalon a segédszárat, tartsuka kápa fölött úgy, hogy felvesszük a legkönnyebb kapcsolatot a ló szájával, majd te-gyünk ide egy csomót. A segédszárat mindkét oldalon legfelül a kengyelszíjon egy-egy hurokkal rögzítjük. Ez egy háromszöget képez, amelyben a segédszár a heveder-től indulva keresztülhalad a zablakarikán és visszajut a kápa fölötti csomóhoz. Ha aló nem rántja előre a fejét vagy nem próbálja kinyújtani a nyakát, akkor nincs hatás aszájában. Ha mégis húz a fejével vagy megpróbál szár fölé kerülni, akkor a háromszög nem enged, nyomás lép fel mindaddig, amíg abba nem hagyja a húzást, enged,és újra felveszi fejével a természetes helyzetet. Ez a tapasztalat előbb-utóbb rábírja alovat, hogy engedelmeskedjen a szájában fellépő nyomásnak. A segédszár ilyen hasz-nálatával a ló feje nincs tartásba kényszerítve, hanem ő maga találja meg a megkívántés egyben természetes fejtartást.A segédszámak az a vége, amely a hevederhez van rögzítve, sohasem lehet a lóvállánál alacsonyabban. A segédszár ilyen használata, a futószár korábban vázolt kon-tinentális állításával együtt, igen komoly dolog és gyakorlatlan kézben veszélyesebblehet, mint majom kezében a borotva. Ügyes idomító esetében azonban az eredményfigyelemre méltó lehet.Ismételt belső félhajlításokkal, ami automatikusan fellép a futószámál, valamint fo-lyamatos előrehajtással fenntartott lendület mellett a ló hamarosan helyes fej- és nyak-tartással magától megtalálja a támaszkodást és így megtanulja a száron való mozgást.Az ily módon végzett futószárazás előnyös hatása nyilvánvaló: a ló mindenjármódbankörön marad, egyenletes ütemben mozog, fígyelmét az idomítóra összpontosítja. Arögzített segédszár kontaktusa könnyű, rugalmas és vibráló, amivel megtanítja a lovat,hogy kellemesebb számára, ha nem rángat és nem küzd. Amikor a ló nyaka természe-tesen ívelt és feje a fíiggőleges előtt van, akkor az idomító két ujjal képes fenntartania kontaktust és nyugodtan, majdnem beavatkozás nélkül követheti az ostorral a lócsánkját. Ebben a keretben a ló összeszedett, élénk és elengedett, fizikailag és szellemileg is egyensúlyban van, és folyamatos kapcsolatot tart fenn a zablával. Ülésjavítás futószárazással Nincs jobb módja a korrekt ülés megalapozásának - ami mindenfajta lovaglás alap-ja-, mint a kengyel nélküli futószárazás. Ennek a gyakorlatnak csak akkor van értelme, ha a ló jó szándékú, egyenletesen és nyugodtan mozog a futószáron, és így az ok-tató és a lovas egyaránt a lovas ülésére összpontosíthat. A lovasnak és az oktatónak isfel kell ismemie, hogy a nehézségek miben rejlenek, és meg kell találniuk azokat amegfelelő gyakorlatokat, amelyek segítségével bármilyen különleges problémát letudnak győzni.Természetesen vannak általános gyakorlatok, amik mindenki számára hasznosak.Céljuk, hogy kifejlesszék azt a stabil ülést, ami lehetővé teszi a csizma- és kézsegít-ségek egymástól független, ugyanakkor egyidejű használatát, és segítenek abban,hogy a lovas megszerezze a segítségek összehangolásához szükséges érzést.A kikötőszárakat úgy kell használni, hogy az oktató képes legyen irányítani a lovat és a lovas az összes kért gyakorlatot bemutathassa a szárak érintése nélkül. Fon-tos, hogy a lovas folyamatos ülésigazítást hajtson végre valahányszor úgy érzi, hogyelveszítette az ütemet vagy a kapcsolatot a ló hátával, vagy ha azt érzi, hogy a nye-regben maradásért a combjával kapaszkodik. Az ülésigazítás egyetlen hatékony mód-ja az, amikor a lovas úgy húzza vissza magát a nyeregbe, hogy külső kezével az elsőnyeregkápát, belsö kezével pedig a hátsó nyeregkápát fogja meg. Ilyenkor a lovaskülső válla elöl marad, és belső ülőcsontja a belső csípővel együtt mélyebbre kerül anyeregben. A lovas hamarosan ismét megtalálja ülését és felveszi a ló ritmusát. Ilyen-kor kiengedhet és lazán várja a gyakorlatok folytatását. Képzettebb lovasoknak is fontos az időszakos ülésjavítás a futószáron, mivel min-denki felvesz rossz szokásokat a hosszabb idomító munka és különösen a folyamatosversenyzés közben. Önmagunk tükörben való ellenőrzése is nagyon hasznos, de nehéz objektívnak lenni. Minden lovas többet hasznosít abból, ha valaki a földről szakértő szemmel vizsgálja, kritizálja majd kijavítja. A futószárazás kivételével a kengyelnélküli lovaglás nem mindig az ülésjavítás megfelelő módszere. Ami ilyenkor történ-ni szokott az az, hogy a lovas kevésbé biztosan ül a nyeregben és a szárba - valójá-ban a ló szájába - kapaszkodik. Következésképpen ülésigazítás helyett a ló szájánkezd lógni, piszkálja a ló oldalát és fokozatosan elveszti az ülését.Természetesen a legnagyobb tudású lovasok - mint például a Spanyol Iskola lovasai - kengyel nélkül is megtartják szilárdan megalapozott ülésüket, de általában ez agyakorlat nem ajánlatos kevésbé képzett lovasoknak. Eppen úgy, ahogy a rendes ülés is fejleszthető vagy javítható a lovas kengyel nél-küli futószárazásával, az ugróülés is stabilizálható és javítható. Ha a lovasnak nemkell a lóval törődnie, mivel a ló az oktató irányítása alatt marad, akkor képes arra figyelni, hogyan viselkedik minden porcikája az ugrás felett. Az elugráshoz és lando-láshoz szükséges helyes érzés gyakorlása, a szilárd térdtámasz, a csizmák biztos hely-zete, valamint a kezek függetlensége az a cél, amit alacsony akadályok kengyel nélküli, futószáron való ugratásával elérhetünk.Idősebb lovakat futószárazhatunk azért, hogy a lovas súlyának viselése nélkül la-zítsuk izmaikat és bármely lónak hasznára válik egy-egy nagyobb megterhelés után,például egy ugró-, vagy militaryversenyt követően. Mindenesetre a futószárazás sokkal frissítőbb, mintha a lovat az istállóban hagynánk. Ilyenkor is kössük ki mindig alovat, használjunk lábvédőket és mindig kellően tapasztalt ember futószárazzon, haaz edző vagy a lovas nem ér rá.Cavalettin is futószárazhatjuk a lovat, az imént vázolt felszerelés használatával. Fiatalabb lovaknál használjuk a kikötőszárat, idősebb lovaknál (vagy elrontott lovak újraidomításánál) jobb a segédszár alkalmazása.

A ló természete, a nevelés alapelvei

Ha el akarjuk kerülni, hogy a ló kiképzése során a túlzott követelmények miatt fizikai és pszichikai károsodást szenvedjen, a kiképzőnek a természetszerűen feltételezett lovaglási ismereteken kívül még állatlélektani alapismeretekkel is kell rendelkeznie. A ló idegállapotát a meg nem értő bánásmód gyorsan és tartósan károsítja, meiynek helyrehozása hónapokig, gyakran évekig tart. Közvetlen következmény az idő előtti elhasználódás és károsodás, főként a lábaké. 3 éves korának betöltése előtt ne használják a lovat komoly munkára. Ezután a(kezdő) kategóriára való kiképzés időtartamára legalább 1 évet kall számítani. A kiképző részére az alábbiak szolgálhatnak vezérfonalként a lóval való bánásmódban és kiképzésben: A ló testileg és viselkedésében erősen a futásra specializált állat, amely csoportban él. Legbiztosabban a fajához tartozók között érzi magát. A ló az emhert fajához tartozónak tekinti, tanítómesterként az embernek a magasabb rangú azonos fajút kell képviselnie. Ezt a helyét nem erőszakkal, hanem csak az értelem segítségével nyeri el. Ha a ló az ember befoyása alatt hibát csinál, úgy minden bizonnyal azért, mert nem értette meg az embert. Ahhoz, hogy az embert megértse, a lónak bíznia kell benne. A bizalom a megértés alapja. Az ember számára a lóval való megértetés eszközei a segítségek és segédeszközök: hang, érintés, testsúly, jutalmazás. A biztonságos megértetés a segítségekhez való szoktatás útján érhető el. Szokatlan dolgokhoz az ősidők óta menekülésre beállított lovat ésszerűen és lassan kell hozzászoktatni. Ha a kiképzés bizonytalanságot vagy akár félelmet vált ki, újból előlről kell kezdeni, számolva avva is, hogy a ló emlékezőtehetsége igen fejlett. Igen soká tarthat tehát, míg az egyszer szerzett rossz tapasztalatot elfelejti. A ló tanulásra való alkalmasságának előfeltétele testi érettségének foka. A szervezet és a felfogóképesség iránti túlzott követelés a kiképzésben visszaesést okoz. A ló csak akkor képes adottságait és képességeitteljes mértékben kifejteni, ha fajára jellemző életfeltételei összhangban vannak környezetével, tehát az emberrel is. Az emberrel való együttlét jelentsen a ló számára biztonságot, védettség érzését mindenféle szituációban.A kiképzőnek ezenkívül ismernie kell a ló érzékszerveinek teljesítőképességét is. Legfejiettebb a ló szaglása, ami azonban csak kismértékben érvényesül kedvező értelemben a kiképzés során. Kedvezőtlenül hat néha, amikor a ló számára kellemetlen szag (sertésól vagy sertéslegelő)vagy szagra való emlékezés (füst, kémiai szerek)miatt ellenszegül. Ugyancsak fejlett a ló hallása is. Ebből adódik az a követelmény, hogy mind az istállóban, mind a kiképzés során kerüljük a felesleges zajokat. A ló látása nem rossz, de nem is túlságosan fejlett. A fej oldalán helyezkedő szemek jóval szélesebblátókört biztosítanak neki, mint amilyen az emberé. A ló kifejezetten „mozgást meglátó" -, tehát főkéntoldalról, és a messzeségben mozgó dolgokat hamarabb és jobban meglátja, mint lovasa, kinek számára emiatt az állat

riadtsága gyakran érthetetlen. Jól fejlett a tapintóérzék és a bőr érzékenysége az ingerek iránt. Utóbbinak nagy a jelentősége az érintési segítségek finom alkalmazásakor a kiképzés és a ló további használata során. A szem, fül, farok, horkantás és

izzadás megfigyelése jelentősen segítheti a ló idegállapotának felismerését. A szem a belső tulajdonságok és állapot tükre. Kifejezhet félelmet, jóindulatot, figyelmet vagy bizal-matlanságot.Jól tájékoztathat a fülek játéka is a ló hangulatáról. Hátracsapott fülek mindig rossz kedvet és védekezésre való hajlandóságot jeleznek. Élénk füljáték, felálló,előreirányított fülekkel, figyelmet és„együttműködésre való készséget" mutatnak. A prüszkölés, laza, ingó faroktartással párosulva elengedett izomzatra és munkakészségre utal. Mereven hordott vagy magasra emelt farok mellett azonban a ló féielmét vagy izgalmát fejezi ki. Az izzadás az erőltetésen kívül még különösen izgalom miatt is bekövetkezhet. Ez rendszerint együttjára szívverés és légzés szaporábbá válásával. A ló nevelésekor a legfontosabb tulajdonságok az idomító részéről a megértés, nyugalom és következetesség. Ideges, nyugtalan emberek rendszerint türelmetlenek és nem rendelkeznek a ló kiképzéséhez szükséges nyugalommal és tárgyilagossággal. A ló körüli tevékenységek, pl. megkötése, lábai felemeiése, vezetése, vagy egy helyben tartása állandó, következetes ismétlést kíván, amely megszilárdítja a ló pozitív reflexeit. Dicséret, szidás és néha megfelelő büntetés azok a nevelési eszközök, melyek alkalmazásának mindig arányban kell lennie a várható és a mutatott teljesítménnyel. Cukor, sárgarépa stb. ok nélküli, gyakori etetése a lovat neveletlenné teszi, az ilyen meg fogja adott időben kísérelni, hogy megfordítsa az ember ló rangsort. Ugyanígy az értelmetlen, mérték nélküli büntetés félénkké, ellenszegülővé, sőt később rosszindulatúvá teszik a lovat. Gyakori nagy hiba, ha a ló nevelése és kiképzésesorán tőle emberi reakciókat vagy emberi gondolkodásmódot várnak el. Minden ló valamennyi állathoz hasonlóan mindig a törzsfejlődése során kialakult reflex szerint fog cselekedni. Csak az a kiképző lesz sikeres, aki legalább a ló pszichológiájának alapjait ismeri.

Leopoldo Palacios

Leopoldo Palacios International Course Designer

(Google video)

Lovaglótanárok arcképcsarnoka 13

Némethy Bertalan

Győr 1911 - Sarasota (Florida) 2001. január 18

......Nem szeretem a lovaglást tudománynak hívni, ahogy néha nevezik, inkább sportnak, atlétikai tevékenységnek tekintem, amely a legtehetségesebbek kezében művészetté válhat. A lovassportot nem hasonlíthatjuk egy sporthoz sem, mivel itt nemcsak a lovas fizikai képességein és elméleti tudásán múlik minden, hanem az ember és állat közötti kapcsolat igazi megértésén is. A legfontosabb azt a kommunikációs eszközt megtalálni, ami a ló bizalmának elnyeréséhez szükséges, és amellyel elkerülhető a zavar és a félreértettség, ami viszont mindig kedvtelenséghez és ellenszegüléshez vezet. Mivel még csak nem is remélhetjük, hogy csupán erőszakkal és izomerővel uralhatjuk lovunkat, nyilvánvaló, hogy szükségünk van őszinte empátiára a ló iránt (anélkül, hogy gyengének mutatkoznánk) és egészséges, józan észre, amely biztosítja a végső eredményességet..... .....Kurzusok tartása közben szerzett tapasztalataim alapján tisztában vagyok azzal, hogy sok lovas unalmasnak találja a lovaglás alapelveit, illetve a ló fiziológiai felépítésének tárgyalását, és alig várja, hogy akadályokat építsen és megrohamozza őket. Az én tapasztalatom azonban az, hogy ha sosem értik meg teljesen az alapelveket, úgy lovagolni sem tudnak igazánjól megtanulni, függetlenül attól, hogy mennyire tehetségesek. Semmi sem építhető bizonytalan alapokra, és ha a ló és a lovas cselekedetei nem tudatosak, akkor mindig messze elmaradnak képességeik maximális kiaknázásától.....

Előszó Noha számos oktatókönyv jelenik meg évente, mégis nehéz lenne egy ehhez hasonlót találni. Elöször is azért, mert ez teljes mértékben a szerző személyes tapasztalatain alapszik, sok mai könyvvel ellentétben. Másodszor is azért, mert az egész könyvet egymaga írta, ami még ritkabb. De leginkább azért, mert sok olyan mondanivalója van, amely teljesen újszerű, eredeti, mivel a következö oldalakon bemutafott szisztéma számos elemét az író maga gondolta ki. Némethy Bertalan tíz éves korában döntott úgy, hogy életét a lovaknak szenteli. A vívásban és öttusában elért korai versenysikereknek sem sikerült szándékától eltéríteniük, és annak rendje és módja szerint a "Ludovika" tagja lett. Végzés után hamar jelölték a Lovaglótanár Képzöbe, ahol hamarosan kitűnt mint az intézet legfiatalabb lovaglótanara, és a balsorsú 1940-es olimpiai játékok magyar ugróválogatottjának tagja. Ezek révén sokat versenyzett Európa-szerte és kiválasztották a német lovaglótanáiképzö megtekintésére és tanulmányozasára. Sikeres katonatiszt maradhatott volna, ha a második világháború okozta tragédia nem avatkozik közbe. A sors és történelem ezen fordulata nem csupán a lovas tapasztalatok egy lényegesen szélesebb skálájának megszerzését tette lehetövé számáia, hanem ily módon juthatott el az amerikai lovakhoz is. Igy lehetett az U.S.E.T. (amerikai válogatott) az elsődleges élvezője Némethy céltudatos munkájának, amelyet az ugróló szisztematikus kiképzésének szentelt, valamint az edzöként, tanárként és pályaépítöként megnyilvánuló zsenialitásának. Némethy könyvének tartalma, és a fél évszázados gyakorlati tapasztatat önmagukért beszélhek. Értéküket számtatanszor bizonyították azon huszonöt év alatt, mikor a szerzö az U.S.E.T ugrócsapatának edzőjeként tevékenykedett, de az azt követö idökben is a lovassport legmagasabb szintjén, a világkupakon, világbajnokságokon és olimpiai játékokon. Azt is meg kell említenünk, hogy Némethy a ló hátáról is bizonyitotta azt a technikát, amit javasol; minden egyes U.S.E.T. ló, amelynek képe ebben a könyvben szerepel, nemcsak földröl való edzésének, hanem lovaglásának is sokat köszönhet. Ha valaki figyelembe veszi Némethy tanításainak hatását, egyrészt lovasai és ezek tanítványai révén, márészt azokon keresztül, akikre más országokban hatott az elöbbiek példája, akkor aligha becsüthetjük túl fontosságukat. Sok nézö tekinti manapság az amerikai ugróstílust a legmegnyeröbbnek és a leghatékonyabbnak, és az eredmények igazolni látszanak öket. Természetesen több oka van, hogy a dolgok ilyen jól állnak, de ha meg kellene neveznem azt az egy személyiséget, aki a második világháború óta a legtöbbel járult ehhez hozzá, szavazatom "Bert"-re esne. Ennek a messzire nyúló befolyásnak ellenére, viszonylag kevés lovasnak adatott meg, hogy Némethyvel személyesen dolgozhasson, és még ezen szerencsések sem birtokolhatták soha papírra vetett gondolatatt. Így minden lovasembernek hálásnak kell lennie, hogy vette a fáradsagot (ö sem vitatná ezt a szófordulatot), és megörökítette gondolatait nyomtatasban és képekben egy összerendezett, logikus felépítésű könyvben, amit bárki elolvashat, újra olvashat és megfontolhat. Biztos vagyok benne, hogy értékes örökségül fog szolgálni az eltövetkezö lovas generacióknak.

William Steinkraus Olimpiai bajnok, 1968 Az U.S.E.T. elnöke

..... Némethy egy koppenhágai lovas klubban kezdett el oktatni, majd 1951-ben sikerült az USA-ban letelepedési engedélyt kapnia. Itt az U.S. Equestrian Team-hez (U.S.E.T.) került és 25 éven át irányította az amerikai ugróválogatott munkáját. Munkája nyomán az addig mérsékelt nemzetközi sikereket felmutató amerikai ugrócsapat a világ élvonalába került. 1960-ban Rómában már ezüstérmes az amerikai ugróválogatott az olimpián. 1968-ban mexikóban tanítványa, William Steinkraus nyeri a díjugratás egyéni aranyérmét, az amerikai csapat a 4. helyezett. Alaposságát, az igényes munka iránti könyörtelenségét jól jellemzi a szintén tőle hallott "sztori". Az olimpiai faluban való elhelyezkedés után a munka megkezdésénél futószárra vette lovasát, Steinkraust, és ülését igazította. Az ellenfelek mosolyogtak és megjegyzéseket tettek: "Most akarja Némethy a lovasát megtanítani lovagolni? Már késő!" Amikor Steinkraus nyakába akasztották az aranyérmet, koppant a gúnyosan mosolygók álla. Az amerikai lovasok ekkor a versenypályákról "kiselejtezett" nagy termetű, kicsit lomhább mozgású angol telivéreket lovagoltak. Itt kamatozik a telivérek ismerete, idomításuk hatékonyságának tapasztalata. Az amerikai ugrócsapat a mexikói olimpia után a világ élvonalában van, több mint 400 győzelmet aratnak a nemzetközi versenyekben. 1984. Los Angeles az újabb kimagasló csúcs. Itt Némethy Bertalan új filozófiát hirdet. A díjugratás viszonylag fiatal sportág, Dublinban 1864-ben rendezték meg vadászlovak részére az első nyilvános díjugrató versenyt. A II. világháború után a lovassport látványos fejlődésnek indult. Úgy tűnik, hogy a fejlődés a "minél nagyobbat - minél messzebbre" irányba indult el. Egyre nő az akadályok magassága, ezeket már csak hatalmas, nehéz "harci elefántok" tudják megmászni. 1976-ban Montrealban a díjugratás aranyérmese Alwin Schockemöhle Warwick Rex nevű hatalmas hannoveri heréltjén. Némethy Bertalan úgy látja, hogy ezen az úton nincs továbbfejlődési lehetőség. A lovak magasugró rekordja 1949. óta változatlan (Huaso, 247 cm, Chile). Más utat kell keresni! És Némethy Bertalan olyan pályákat épít, amelyek nehézségi fokát nem az akadályok vég nélküli magassága, hanem a pálya vonalvezetése, a kombinációk egymástól való távolsága jelenti. Nem a félóránként hatalmasakat ugró "harci elefántokat" preferálja a pálya, hanem az intelligens, fordulékony, kitűnően idomított, gyors, rugalmas lovakat és lovaglásokat. Los Angelesben 1984-ben Némethy Bertalan építi a pályát. Tanítványai nyerik a díjugratás egyéni arany- és ezüstérmét, és a csapat aranyérmet is. Innentől új fejezet kezdődött a díjugratás történetében. A nyers erő helyett az értelem, a tanulékonyság, az inteligencia jelentik a győzelem feltételét. 1984. (augusztus 17-20.) a szilvásváradi négyesfogat hajtó világbajnokság éve is. Az amerikai négyesfogat hajtó csapat vezetője Némethy Bertalan. Kis meglepetéssel, de kitörő örömmel fogadtuk ezt a hírt. Némethy Bertalan hosszú idő után először járt újra hivatalos úton Magyarországon. Nevetve mesélte, amikor kérdeztük, hogyan jutott neki ez a megtisztelő cím? "Tudjátok, az amerikai csapat tagja egy német fogathajtó, Emil Bernhard Jung. Rendkívül nehezen kezelhető, fegyelmezhetetlen ember. Amikor nem tetszik neki valami, németül káromkodik. Te beszélsz németül, érted azt is, mit káromodik. Katona ember vagy, fegyelmezni is tudsz. Magyarországon születtél, vállald el!" Elvállalta, így jött újra régi hazájába. (Emil Bernhard Jung ma /2002. F./ egy németországi börtönben ül biztosítási csalás miatt, eltörte lovai lábát, hogy magas összegre biztosított lovai után pénzhez jusson.) A hivatalos látogatás régi barátságokat, kapcsolatokat elevenített fel és újakat szült. Kitűnő továbbképzéseket tartott magyar lovasoknak. Lenyűgöző volt hallgatni, mennyire egyszerűen, világosan fogalmazta meg a lovaglás, az idomítás lényegét. 1987-ben a Magyar Lovas Szövetség gróf Széchenyi István Lovas Emlékéremmel tüntette ki. 1995-ben pedig kiemelkedő oktató, nevelő munkájáért, kitűnő könyvéért a Pannon Egyetem díszdoktori címét nyerte el. Nagy öröm volt számunkra is, hogy hosszú évtizedes méltatlan mellőzés után hivatalos elismerések méltatták "a világ legeredményesebb lovas edzőjének" tevékenységét. Kitűnő, hatékony tanítási módszerét írásban is rögzítette, és az Egyesült Államokban 1988-ban jelent meg kitűnő könyve "The de Némethy-Method" címmel. Legutolsó találkozásunkkor megígértem, hogy kitűnő könyvét magyar nyelven is olyan szép formában adjuk olvasóink kezébe, ahogy amerikai és angol lovasok olvashatják ezt a művet. A 2001-es év első felére elhúzódó megjelenést már nem érte meg. A floridai Sarasotában, 2001. január 18-án érte a halál. Egy óriás távozott tőlünk. Öröksége, hagyatéka közöttünk van. Legyünk méltóak hozzá! (furioso írása) www.paci.hu

Lovaglótanárok arcképcsarnoka 12

VISY ISTVÁN ny. tüzér alezredes Baksa (Baranya m.), 1906. augusztus 1. - + Salzburg, 2000. március 6. Visy István, az egykori magyar válogatott keret lovasa, az 1936. évi berlini olimpián részt vett magyar military csapat tagja, a military 1937. évi magyar bajnoka, s egyike azoknak, akik az örkényi lovaglótanárképzőnek nemzetközi hírnevet és elismerést vívtak ki a világ lovasainak körében. Visy István Baksán (Baranya m.) született, 1906. augusztus 1-jén. Katonai középiskolába járt, majd tanulmányait a Ludovika Akadémián folytatta. 1928. augusztus 20-i tiszti avatását követően katonai szolgálatra a pécsi tüzérekhez került csapatszolgálatra. Itt nyílott alkalma arra, hogy kölcsönkapott lovakat felkészítsen, s versenyeken induljon. Eredményeinek köszönhetően 1931. szeptember 1-jével az örkényi Lovaglótanárképző Intézetbe vezényelték, s az első évfolyamon tanúsított előmenetele alapján a második évre is felvételt nyert. A tanfolyam elvégzése után - tehetségének köszönhetően -továbbra is a tanárképzőben maradt a válogatott keret tagjaként, majd pedig az 1934. év elején felállított olimpiai csapat ugróosztályába osztották be, s végul a military csapat tagjaként utazott az 1936. évi berlini olimpiára. Visy István a díjlovaglásban a legjobban szerepelt a magyar csapatban, azonban a terepen a balszerencse kísérte, lova, Legény, a cross szakaszban, a 3. és 4. ugrás között, sima gyepen megcsúszott és a lábát törte, és ezzel a csapat nagyon esélyes éremszerzési lehetőségét vesztettük el. Az olimpia után, továbbra is a válogatott keret tagjaként 1939. szeptember 30-ig maradt a tanárképzőben, majd október 1-jén csapatszolgálatra vezényelték. 1943. május 1-jén léptették elő őrnagynak. Alezredesi rangját 1993- ban kapta meg. Szolgált Cegléden, Komáromban, majd 1944 őszétől a magyarországi harctéri műveletekben vett részt. Sebesülten vitték Ausztriába, ahol 1945. május 8-án angol hadifogságba esett. Hadifogsága azonban szerencsés volt: a sors egy angol ezredessel hozta össze, aki már korábban is érdekelt volt a lovassportban. Neki köszönhette, hogy 1952-ig az angol megszálló csapatoknál lovaglótanárként dolgozhatott és nemcsak oktatta az angol tiszteket, hanem velük együtt rendszeresen szerepelt az ausztriai és olaszországi lovasmérkőzéseken. Ennek volt köszönhető, hogy egyaránt jól ismerték Olaszországban és Ausztriában. Az angol megszálló csapatok kivonulása után, 1952-ben Milánóba, majd 1955-ben Salzburgban hívták meg lovaglótanárnak. A római olimpia alkalmával mutatták be az USA Lovas Szövetségének elnökének, aki - ismerve már az örkényi iskolát végzett lovasokat - meghívta az amerikai olimpiai military csapat edzőjének. 1961-től 1975-ig volt az USA military csapatának vezetője. Működése igen eredményes volt: a legnagyobb siker a tokiói olimpián, az 1964-ben szerzett csapat ezüstérem volt, de számos nemzetközi versenyen, amerikai bajnokságon nyert aranyérmet a Visy István által vezetett csapat. Bármekkora sikerei is voltak, visszavágyott Európába és 1975-ben újra Salzburgban telepedett le, véglegesen. Rövid ideig dolgozott még, majd 1977-ben nyugdíjba vonult. A lovassporttal nem szűnt meg a kapcsolata később sem. Rendszeresen működött közre lovasmérkőzések bírói testületében, rövid kurzusokat tartott, s tanácsaival, tapasztalataival mindenkor készséggel állt a lovasok segítségére. Így került újra kapcsolatba a magyar lovasokkal is. Az 1980. évi moszkvai olimpiára való felkészülés alkalmával kérte a közreműködését Monspart Gábor, a magyar military csapat edzője. Szívesen állt rendelkezésünkre, s mint mondta, „... kötelességemnek tartom nemzetközi tapasztalataimat összefoglalva magyar lovasbajtársaimnak rendelkezésére bocsátani". Gondolatait Monspart Gábor jegyezte le és adta közre 1981-ben és 1982-ben a Lovassport és lótenyésztés című lapban. Biztosan lett volna még több mondanivalója is, de sajnos nem kerestük vele a kapcsolatot. Salzburgban, 2000. március 6-án, 93 éves korában hunyt el, és a salzburgi Aigen temetőben helyezték örök nyugalomba. (Ernst József)

Lovaglótanárok arcképcsarnoka 11

TÓTH BÉLA ny. tüzér százados, lovaglótanár, mesteredző Szentpéterszeg (Bihar m.), 1907. december 24. + Budapest, 1991. december 14.

A harmincas évek végek felé, még fiatal lovas volt, amikor a Szent Györgycímű lapban egy rövidke tárcában megrajzolta a napégette, szikkadt alkatú,csak a lovaglással és a tanítványaival foglalkozó, önmagával és környezetével szemben szigorú fegyelmet követelő, aszkétikus, az eredményért és sikerért harcoló „lovaglótanár" portréját. Tóth Béla ezt a megrajzolt eszményképet igyekezett megvalósítani és megteremteni alkatában, és életmódjában. Egy kicsiny, Bihar megyei faluban, 1907. december 24-én született Szentpéterszegen, ahol édesapja református lelkész volt. Debrecenben járt középiskolába, s itt érettségizett 1927-ben, a református gimnáziumban. Az érettségi után a Ludovika Akadémiára került, ahol tüzér szakon végzett 1931-ben. Avatása utáni csapatszolgálatának második évében, 1932. október 1-én vezényelték Sopronba, ahol a féléves tüzér equitáción vett részt. A féléves tanfolyam kiváló eredménnyel való elvégzése után, 1933-tól 1935-ig az Örkénytáborba vezényelték, ahol a kétéves lovaglótanárképző tanfolyam növendéke volt. A tanfolyam befejezése után Komáromba helyezték, és mint fiatal tiszt,1935-től rendszeres résztvevője lett a military és ugró mérkőzéseknek. Lurkó nevű lovával 1936-ban indult először, s mindössze egy helyezést sikerük vele elérni, de a következő években már a legjobb lovak között szerepelt. Nemzetközi lovasmérkőzésen 1937-ben indult először, Berlinben, majd 1938-banés 1939-ben találkozunk nevével a külföldre kiutazott lovasok között. Az országos bajnokságokon is egyre jobban szerepelt, és a bajnoki rangsorban az első öt ugrólovas között találjuk nevét. Versenyeredményei alapján, 1937 őszétől kezdve az olimpiai lovaskeret tagjaként újra Örkénytáborba vezényelték, de 1939-ben, a háborús helyzet miatt, csapatszolgálatra Pécsre helyezték, a versenyzést azonban változatlanul folytatta. 1940. szeptember 1-én léptették elő századosnak. Kiváló lovas teljesítményei alapján 1941-től Ludovika Akadémián lovaglótanárként teljesített szolgálatot. A háboró alatt, hadműveleti területen való szolgálatra csak 1944. október 15-től osztották be. 1945. március 19-én egységével Ausztriába vonult viszsza, ahol május 13-án orosz hadifogságba került. Betegsége következtében rövid idő múlva, már augusztus 24-én haza engedték. 1945. szeptember 1-én székesfehérvári kiegészítő parancsnokságon jelentkezett szolgálatra. Tényleges állományba helyezték és 2. kerületi parancsnokság lóügyi előadója lett1945. október 1-től 1946. február l6-ig, amikor is elbocsátották a honvédségtől. A többi, egykori tiszthez hasonlóan, 1958-ban lefokozták. A honvédségtől való elbocsátása után előbb egy ipari üzemben dolgozot fűtőként, de rövidesen sikerült elhelyezkednie felvásárlóként a Lóértékesítő Szövetkezetnél. A szövetkezet dolgozójaként kapcsolódott be a Tattersallban folyó polgári lovaséletbe. Ebben az időszakban számos követség munkatársa kereste fel a tattersalli bérlovardát. Előbb a Szövetkezet által 1948-ban létrehozott, majd később a Lóértékesítő NV keretében működő bérlovardában dolgozott, de ugyanakkor az Tattersallban felállított öttusa istálló hivatalos edzője is volt. Részt vett az 1948. évi londoni olimpiára kiküldött öttusa csapat felkészítésében a tatai edzőtáborban, sőt a csapatot is elkísérteLondonba. Mint lovasedző ezzel egész életére elkötelezte magát az öttusasportág mellett. A galopp- és ügetőversenyzés államosítása után Lósport Nemzeti Vállalat, majd 1952-től a Lótenyésztési Igazgatóság állományában került, de változatlanul Tattersallban levő öttusaistállónak volt az edzője. A budapesti sportklubok öttusa szakosztályainak, az öttusa válogatott keret és az OTSH keretében működő Öttusa Szövetség (az ötvenes években Lovas és Öttusa Szövetség) meghatározó szakembere, az edzői tanács tagja volt. Minden nagy versenyre, olimpiára és Európa és világbajnokságra elkísérte a csapatot. Emellett, mint nemzetközileg elismert szakember, a Nemzetközi Öttusa Szövetség Technikai Bizottságának a munkájában 1967-től nyugdíjba vonulásáig részt vett és mindent elkövetett annak érdekében, hogy az öttusa sportágbana lovaglási követelményeket ne csökkentsék. Sajnos ezt nem sikerült elérnie, amit nagyon fájlalt. Tóth Béla igen nagy figyelmet szentelt a lovak kiképzésére, s igen sok ló az öttusaistállóból került a válogatott lovaskeret lovai közé (Higany, Dobos, Békés, Szertelen stb.). Szinte egyedülálló teljesítménye volt a Magyarországon megrendezett Öttusa Világbajnokság lovainak felkészítése 1954-ben. Erre a célra száz lovat biztosítottak, amiből a Földművelésügyi Minisztérium által a méntelepek állományából rendelkezésre bocsátott 87 tenyészmén is szerepelt. A keretet Örkénytáborban összpontosították. Mindössze két és félhónap állott rendelkezésre, hogy a fedeztetési állomásokról bevonult lovakat felkészítsék az öttusa lovas versenyszámának, 5 km hosszú terepen levő 28 természetes, 110 cm magas, 350 cm széles ugrásra, 500 m/sec iramra. A világbajnokságon szerepelt lovakkal kapcsolatban jegyezte meg Nemzetközi Öttusa Szövetség elnöke, hogy az öttusázók ilyen jól felkészített lovakon még nem ültek. Tóth Béla magas követelményeket támasztott az öttusázók lovaglási tudásával szemben. Fontosnak, sőt meghatározónak tartotta, hogy a öttusázóka lovaglásban, mint a versenysorozat első számában, jó eredményt érjenekel, mert a kezdeti siker meghatározóan hat a további számok teljesítésére. Egész nap a lovardában tartózkodott. Minden lovasára egyformán ügyelt a lóraülés pillanatából kezdve az istállóba vonulásig. Egyforma odaadással oktatta a kezdőket és a válogatott keret lovasait. Az öttusázók állandó résztvevői voltak a lovas bajnokságoknak, s soraikból jó néhányan véglegesen a lovassport legmagasabb színtű müvelői lettek. Működése alatt öttusázóink 3-3 olimpiai csapat és egyéni aranyat, továbbá 7 világbajnoki csapat és 7 egyéni első helyet szereztek, amiben nem kis szerepet játszottak a jó lovaglási eredmények. Az öttusasport terén kifejtett munkásságáért Magyar Népköztársaság Sportérdemérem arany fokozatát kapta meg 1955-ben. Tóth Béla kritikai figyelemmel kísérte a lovassportban tevékenykedő edzőtársait. A mindenáron sikerre és az eredményre való törekvésből adódóan nem egyszer éles vita alakult ki a szakmai megbeszéléseken, szaksajtó oldalain. Ezek a vitacikkek szakirodalmunk legérdekesebb anyaga közé tartoznak. Az ambiciózus Tóth Béla rövidesen, 1958-tól kezdődően válogatott ugrókeret edzői feladatát is megkapta. Lovasaink az ő vezetése alatt 1959-ben Rómában (két első hely), 1960-ban Torinóban (Nemzetek Díja 3. hely) és Rotterdamban (Nemzetek Díja 2. hely) a világ legjobb lovasai ellen vették fela küzdelmet és olyan ellenfelei voltak a nemzetközi élmezőnynek, amellyel számolni kellett és joggal vártak tőlük olimpiai eredményt is. Tóth Béla 1975-ben ment nyugdíjba. Nyugdíjba vonulása után még kijárta Tattersallban levő öttusa istállóba, ahol rendszeresen lovagolt, 1980-1983.között pedig a Csepel SC öttusa edzője lett. Ezután sem az öttusában, sem a lovassportban nem vállalt aktív szerepet. Hirtelen halt meg 84 éves korában, 1991. december 14-én. A Farkasréti Temetőben helyezték örök nyugalomra.

(Ernst József)

Lovaglótanárok arcképcsarnoka 10

SZEMERE CSABA ny. huszár őrnagy, lovaglótanár Miskolc, 1911. december 19. + Budapest, 1997 május 27.

Önmagával és környezetével, ismerőseivel, barátaival és növendékeivel szemben egyaránt magas követelményeket támasztó, fegyelmet és lelkiismeretes munkát követelő, az eredményekkel mindig elégedetlen, örökösen zsörtölődő ember volt. Igényes volt lovaival szemben, mert mint mondotta, „kényelmes" lovon szeretett ülni, és ennek érdekében megtanulta, hogy lovát mennél rövidebb idő alatt elengedtesse. A családja a Felvidéken élt, azonban a trianoni szerződés után Budapestre költözött. Szemere Csaba a Lónyai utcai Református Gimnáziumban járt és itt érettségizett 1929-ben. A középiskola után jogi pályára készült, de családja anyagi helyzete miatt végül is a Ludovika Akadémiára jelentkezett, s tulajdonképpen itt került ló közelbe, itt kezdett el lovagolni, hasonlóan, mint a többi, egykori kiváló lovas és lovaglótanár. A Ludovika elvégzése után, a csapatszolgálatra beosztott tisztek equitációjan, 1936-37-ben Komáromban vett részt. Az equitációt Schaurek Ottmár vezette és itt alakult ki a kettejük életét végig kísérő, szoros baráti kapcsolat. Az equitációt „kiváló" minősítéssel végezte el, és ennek alapjan a Lovaglótanárképző Intézetbe vezényelték Örkénybe, ahol az első évi eredménye alapjan további egy évre maradt a tanfolyamon. A tanárképző elvégzése után kezdte el a versenyzést díjlovaglásban és ugratásban. Biztató eredményeket ért el, de versenyezői pályafutását a háború megakadályozta. Elismert lovaglási tudása alapján nevezték ki a Ludovika Akadémiára lovaglótanárnak. 1944 tavaszán Némethy Bertalannal együtt a bombázások elől Krampnitzba áthelyezett hannoveri lovasiskolába vezényelték. 1944 nyarán áthelyezését kéri csapatszolgálatra. Századával részt vesz a Duna-Tisza közi harcokban, majd Budapest védelmében szolgál. Tartsay Vilmoshoz fűződő közeli barátság révén kapcsolatban állott a Kis János altábornagy féle ellenállási csoporttal, azonban személye nem vált ismertté, és így a letartóztatást elkerülte. Sajátos véletlen során, csak a háború befejezése után, 1945 őszén került orosz hadifogságba, ahonnan két év múlva, 1947-ben sikerült hazatérnie. Schaurek Ottmár, aki ekkor még a Honvédelmi Minisztériumban dolgozott, szerette volna, ha visszatér a hadseregbe. Szemere Csaba nem vállalta ezt, inkább a polgári életben keresett megélhetési lehetőséget. 1949-től egészen 1957. május 13-án történt letartóztatásáig, gépkocsivezetőként a svájci nagykövetségen dolgozott. 1957. november 8-án szabadult, de Budapest területéről kitiltották és tartózkodási helyként Nagyantét (Békés m.) jelölték ki. 1961 áprilisában tér vissza Budapestre, ahol kőműves segédmunkás, kórházi betegszállító volt. 1966-ban jó barátja, Schaurek Ottmár a Füzesabonyi Kísérleti Gazdaság poroszlói ménesének felállító istállójaba hívja. Innen kerül Törökszentmiklósi Állami Gazdaság szenttamási ménes sportistállójához és a lovasidegenforgalmi ágazat vezetője lett. 1972-ben nyugdíjba megy, de rövid idő után - nyugdíját szüneteltetve - a Mezőkeresztesi Aranykalász Termelőszövetkezet sportistállóját vezette. Itt dolgozott a legeredményesebben, s rövid idő alatt fiatal lovasok sorát képezte ki és indított el versenyzői pályájukra. Közben az Országos Lótenyésztési Felügyelőség által Parádon szervezett lovastanfolyam tanára is volt. A termelőszövetkezet sportistállójanak megszűnése után, nyugdíjasként, a Pegazus lóértékesítő gazdasági társulás alagi exportistállójában, majd magánlovasoknál dolgozott haláláig. A kétrészre szakadt lovas pályafutása alatt, mint versenyzőnek és mint tanárnak, kiemelkedő eredményeket nem sikerült elérnie. Szakmai tudását azonban mindenki elismerte, tudásához méltó megbízatást, feladatot a lovassport vezetőitől - talán szakmai féltékenység miatt - azonban nem kapott. Egykori növendékei, élete végéig rendszeresen felkeresték, beszámoltak tevékenységükről, további munkájukhoz kérték tanácsait, segítségét. A szakmai tudásának, nevelői munkásságának elismeréseként a MagyarLovas Szövetség 1995-ben a Széchenyi emlékérmet adományozta Szemere Csabának. Hamvait a Farkasréti Temetőben helyezték örök nyugalomra.

(Ernst József)

Lovaglótanárok arcképcsarnoka 9

PLATTHY JÓZSEF

ny. huszár ezredes, lovaglótanár, mesteredző

Karancskeszi, 1900. december 17. + Budapest, 1990. december 22.

Sokan meglepődnek a Platthy fózsef név hallatán, hiszen viselője még az elsővilágháború idejéből, a pécsi hadapródiskolából hozta magával a Platthy Zsiga becézést, amelyből később, a mindenki által tisztelt Platthy Zsiga bácsi lett. A megszólítás változott némileg, a viselője azonban nem: maradt az egyre fehérebb hajú, magát nehezen kifejező, vékony, kissé félszegen mozgó; kisfiús alkatú lovas, aki csak a ló hátán érezte magát jól és biztonságban, itt tudottigazán koncentrálni, ekkor tűnt fel keménysége, ereje és határozott akarata. Zsigáról, Zsiga bácsiról, szórakozottságáról több adoma, történet járta, amelyek mindegyikében a személye iránti szeretet nyilvánult meg. Platthy József a középiskolás éveit Losoncon és Salgótarjánban, majd 1915-1919 között a pécsi és a nagyváradi katonai főreálgimnáziumban töltötte. Az érettségi letétele után a hároméves Ludovika Akadémiát végezte el, tisztté avatását követően pedig Tolnára, majd Sopronba helyezték csapatszolgálatra. A hat hónapos equitáción 1924-1925-ben Komáromban vett részt. Az equitáción, valamint a lovas versenyeken elért jó eredményei alapján vezényelték 1927. szeptember 1-től 1929 augusztusig tartó kétéves lovaglótanári tanfolyamra a Ferenc József Laktanyában működő Lovaglótanárképzőbe(PIK-be). A Lovaglótanárképző elvégzése után, 1929. szeptemberétől kezdve,előbb a Ferenc József Laktanyában, majd 1930-tól Örkénytáborban az olimpiai osztály lovasa lett, s csak a háború kitörése után, 1942-ben vezényelték újból csapatszolgálatra, és 1942 nyarától 1943 elejéig egy önálló lovasszázaddal hadtáp területen teljesített szolgálatot a keleti fronton. 1945. augusztus 1-jén léptették elő alezredesnek, és a háború végéig a lovas pótkeret osztályparancsnoka volt. 1944. október 15-én a Budapesten, az Andrássy Laktanyában tartózkodott, ahol egységével (néhány tucat pótkeretállományba tartozó tartalékos huszár) fegyverrel vették fel a harcot a nyilasokkal. 1945 koratavaszán a pótkerettel Dunántúlra, Szilsárkányba vezényelték (lókiképző és felállító alakulat parancsnoka), majd a front elől nyugatra vonultak vissza, s 1945. május 10-től 1946. szeptember 18-ig angol hadifogságba került. Hazaérkezése után szolgálatra jelentkezett, de csak rendelkezési állományba helyezték. Ekkor szülőfalujába, Karancskeszibe ment testvéreihez, ahol a családja földjén dolgozott 1948-ig. A honvédség 1948. március 1-jén nyugállományba helyezte és számára 50%-os nyugdíjat állapítottak meg. 1994. június 9-én posztumusz léptették elő ezredessé. Platthy József egész élete, kilenc évtized, a lovakhoz kötődött. Gyermekkorban a falusi környezet adta a lovak közelségét, majd a katonai pálya tette lehetővé, hogy a gyerekkori vonzódás szakmai hivatást, elkötelezettséget jelentsen életében. Az I. világháború utáni lovasmérkőzésekről (1920-ban rendezték az elsőt) kevés adatunk van, így nem tudjuk, hogy a Ludovikán 1922-ben végzett Platthy Józsefnek mikor volt az első versenye. Mivel a ludovikás növendékek nem indultak nyilvános lovasmérkőzéseken (a záróünnepségen Platthy József mint csikós lovagolt), valószínű, hogy 1923-ban kezdte el sportbeli szereplését. Régi programfüzet tanúsága szerint 1924-ben, az országos mérkőzéseken, Apacs nevű lovával 1,20 és 1,50 m magas, tehát nem kezdő számokban indult már, s visszaemlékezésében említi, hogy 1924-ben indult a luzerni nemzetközi mérkőzésen is. Ettől kezdve állandó résztvevője a lovasmérkőzéseknek, noha ezekben az években nem szerepel a neve a legeredményesebb lovasok között. Tudását elismerve került 1929-ben – a Lovaglótanárképző elvégzése után - az olimpiai osztályba. Platthy József lovait általában a Lovaglótanárképző Szent György istállójatól kapta, innen került hozzá pl. Gergely vitéz, amellyel a beriini olimpiára készült, majd Kalandor és Sellő. Az olimpia előtt (1936 áprilisában) Gergely vitéz elpusztult, és ezért Gyergyóval lovasították, azonban a berlini olimpián Sellőt lovagolta. Utolsó lova, amely a világháború kitörése idején került hozzá, Románc volt, amelyet különösen tehetségesnek tartott. Mint egykori örkényi lovas, Platthy is közeli kapcsolatba került a galoppversenyzéssel, s az itt szerzett tudása tette alkalmassá, hogy 1948-ban és 1949-ben, a lóversenyzés államosításáig galoppidomárként dolgozzék a versenypályán. Az elkövetkező három évben, 1950 elejetől, 1952 végéig Platthy József távol került a lótól. Mint önéletrajzában írta, 1950-ben lakatosinas volt félévig, majd a Redőnygyárban szerelőként dolgozott. 1953. január 1-től azonban az Állattenyésztési Kutató Intézet bőszénfai ménesében lett edző. Somogy megyei működésének első jele, hogy 1953 nyarán már lovasmérkőzést rendezett Kaposváron. Bőszénfán dolgozott 1957. január 31-ig, a következő napon, február 1-től pedig a kisbéri ménes edzője lett, ahol a pardubitzi akadályversenyekre készített fel lovakat, és amatőr lovasokat. A Kisbéren töltött években, immáron hatvan éven felül is rendszeresen indult a területi lovasmérkőzéseken, sőt területi bajnok is volt 1962-ben. 1957-58-ban a tartalékos és a nyugállományban levő volt katonatisztek legnagyobb részét minden indok nélkül, mint megbízhatatlan személyeket, lefokozták. A bőszénfai és a kisbéri ménes vezetői azonban Platthy József emberi és szakmai érdemeit olyan pozitívan értékelték, hogy alezredesi rangját meghagyták. Platthy József volt a két háború közötti időszak egyik legeredményesebb magyar lovasa. Több mint száz belföldi és 17 nemzetközi mérkőzésen nyert első díjat. Nyolc alkalommal volt a díjugratás magyar bajnoka. A legkiemelkedőbb teljesítménye a berlini olimpia bronzérme. Igazi versenyzői alkat volt. Mennél nagyobb felelősség hárult rá, annál jobban tudott koncentrálni, annál határozottabban lovagolt. Ez hozta, hogy a legnagyobb teljesítményeit az összevetésekben nyújtotta, egyedülálló gyors iramú lovaglásokkal, lovának biztos rendezésével, bravúros fordulataival a mérkőzés legizgalmasabb, legérdekesebb perceit teremtette meg. Platthy Józsefnek sajátos, „egyéni ülése", lovaglási stílusa volt, amit nem sikerült senkinek se utánoznia, de sajnos nem is tudta továbbadni tudását. Nem rejtegette titkát, hiszen bármikor szívesen felült a lóra, igyekezett megmutatni, de a magyarázattal adós maradt. Nyugdíjba vonulása után több alkalommal utazott külföldre, ahol barátai lovait készítette elő versenyekre. Később már csak Budapesten, a Tattersallban lovagolt, ahol mindennapos lovas volt az öttusa istállóban: mindig tartottak számára egy lovat, s csupán halála előtt néhány hónappal, közel 90 éves korában hagyta abba a számára életet adó sportot. A magyar lovasok 1991. január 15-én a Kerepesi úti temetőben vettek végső búcsút Zsiga bácsitól. Szülőfalujában, Karancskeszin helyezték örök nyugalomra. Budapesten, a Nemzeti Lovardában állították fel mellszobrát. (Ernst József)

Lovaglótanárok arcképcsarnoka 8

MONSPART GÁBOR ny. huszár ezredes, lovaglótanár Zalaegerszeg, 1906. április 13. + Kaposvár-Toponár, 1997. július 14.

Monspart Gábor 1924-ben szülővárosában, Zalaegerszegen érettségizett és még ebben az évben vették fel Ludovika Akadémia négyéves tanfolyamára, amelyet 1928-ban fejezett be. Az aktív sportolásba még a ludovikás növendékként az Akadémián bekapcsolódott. Részt vett a Magyarországon először, 1927 áprilisában megtartott öttusa-versenyen. Az öttusával a továbbiakban is foglalkozott, s az öttusa-válogatott keret tagj'a volt. Az Akadémia elvégzése után, először Kecskeméten, majd Nyíregyházán szolgált, és csapatszolgálata alatti equitációt is itt végezte el, 1930-ban. 1932-ben Örkénytáborba, a Lovaglótanárképzőbe vezényelték, ahol a kétéves tanfolyamon vett részt. A tanárképző elvégzése után a 3. sz. Nádasdy huszárezredbe helyezték át. Ebben az időben vett részt rendszeresen az országos lovasmérkőzések ugró-, összetett és military számaiban. Felvidék visszacsatolása után Munkácson majd az Erdélyi bevonulást követően Nagyváradon teljesített csapatszolgálatot. 1941. július 1-től szeptember 15-ig a gyorshadtesttel az orosz fronton volt. A gyorshadtest lovainak szinte katasztrofális méreteket öltő nyeregtörései hívták fel a figyelmét a magyar katonai (35. M.) Bock nyereg hibáira és a fronton szerzett tapasztalatok alapjan egy javított nyeregváltozatot alakított ki,amelyet 42. M nyereg néven rendszeresítettek a honvédségnél (Monspart-féle javított nyereg). 1943-ban léptették elő őrnaggyá. 1944-ben a lovas hadosz- tály kötelékében Lengyelországban, a Bug környéki (a pripetyi mocsarak) fronton volt, október második felétől pedig a Magyarországon, a Duna-Tisza közi harcokban vett részt, majd november elejen osztályával a Csepel-szigeten foglaltak állást. November 5-én repülőtámadás következtében Százhalombattánál megsebesült. Rövid kórházi kezelés után visszatért osztályához, de az értelmetlen harcokban már nem kivánt részt venni, s míg az egysége 1945. március 31-én kivonult az országból, sebesülésére hivatkozva az ország területén maradt. 1945. április 10-én Miskolcon szolgálatra jelentkezett az újonnan alakuló honvédségbe. 1945. április 30-án alezredesnek léptették elő. Az új hadsereg állományában 1946. szeptember 6-ig szolgált, amikor is tartalékos állományba helyezték. Ezután Komáromban Lóértékesítő Szövetkezetnél helyezkedett el, majd 1947-ben lótenyésztési ismeretekből vizsgát tett és az újra szerveződő lótenyésztésben, mint tenyésztési főellenőr dolgozott tovább a komáromi méntelepen. 1950. augusztus 29-én, egykori osztályparancsnokával, Németh Dezsővel együtt letartóztatták. 1951. szeptember 13-án hamis vádak alapján háborús bűnökért nyolc évi börtönbüntetésre és lefokozásra ítélték. Börtönbüntetését Márianosztrán töltötte. 1954. junius 25-én perének újrafelvételét kérte. A bíróság ugyan változatlanul bűnösnek mondta ki, azonban büntetését mérsékelve, a börtönben addig letöltött időre ítélték el és 1954. december 17-én szabadlábra helyezték. Monspart Gábor letartóztatásakor és a tárgyalásokon is ártatlannak vallotta magát, amit az 1991-ben történt rehabilitálásakor teljes mértékben elfogadtak, visszakapta rangját és ezzel egyidejűleg ezredesnek léptették elő. Szabadulása után újra a komáromi méntelepen helyezkedett el és a devecseri mesterséges termékenyítő fedeztetési állomás vezetője volt, és részt vett a méntelepen folyó lovassport munkában. Közreműködött a területi versenyek szervezésében, a zsürik munkájában. A Pegazus című lapban már 1959-ben megjelentek tanulmányai. Rövidesen, a Veszprém megyei Idegenforgalmi Hivatal - az Országos Lótenyésztési Felügyelőség ajánlására - az 1962-ben létesített nagyvázsonyi lovasiskolájanak vezetőjének vette fel. Noha a lovasiskola idegenforgalmi célra létesült, lehetőség nyílott sporttevékenységre is. Monspart Gábor figyelme elsősorban a military felé fordult, amely Magyarországon ebben az időszakban nagyon elhanyagolt helyzetben volt, szinte nem is létezett már. Abban, hogy néhány dunántúli sportegyesület lelkesedésével ez a sportág újra feltámadt, Monspart Gábornak döntően nagy szerepe volt. A nagyvázsonyi lovasok és lovak rövidesen az élvonalba kerültek. A müncheni olimpiára való felkészülésben is tevékenyen részt vett, azonban a sportvezetőség, személyét mellőzve, végezetül csak az általa előkészített lovakat vette igénybe. Monspart Gábort 1974-ben a Kaposvári Állattenyésztési Főiskola Lovas Akadémiájára hívták meg tanárnak. Itt dolgozott nyugdíjba vonulásáig. Legkedveltebb sportága változatlanul a military maradt, az 1980-as moszkvai olimpiára készülő military csapat vezetője volt. Mint nyugdíjas lovaglótanár több fiatal lovassal foglalkozott Kaposvárott, és igen sok gyakorlati és elméleti cikket, főiskolai jegyzetet írt. Egyik cikkében említette, hogy a börtönben könyvet kért olvasni, s ekkor a pavlovi feltételes reflexekről szóló írásokat kapott. Ezeknek az olvasmányoknak köszönhetően a későbbiekben igen sokatfoglalkozott a feltételes reflexeknek a lovak idomításában való szerepéről. Ezzel kapcsolatban is több írása látott napvilágot a Lótenyésztés és lovassport című folyóiratban. A lovassportban végzett munkásságáért a Magyar Lovas Szövetség Széchenyi emlékérmet adományozott. Monspart Gábor hosszú élete végéig a lovassporttal foglalkozott. 1997. július 14-én hunyt el. Kaposvár-Toponáron helyezték örök nyugalomra, 1997. július 24-én. (Ernst József)

Lovaglótanárok arcképcsarnoka 7

MÁCHÁNSZKY GYULA ny. tüzér ezredes, lovaglótanár, mesteredző Szeged, 1912. június 1. - + Budapest, 1998. március 12.

Jó megjelenésű, de ugyanakkor csendes és szerény ember volt, aki eleganciájával, derűt, bölcsességet és nyugalmat árasztó tekintetével, energikus, vonzó egyéniségével mindenki figyelmét magára vonta. Nagyszerű ember volt: jó tanuló, kiváló katona, aki bizonyítani tudta képességeit a kiképzésben és a legnehezebb harci helyzetekben, tehetséges lovas és kiváló lovaglótanár. Az egyéniségében rejlő fegyelmezett magatartásával nemcsak munkatársai, beosztottjai és tanítványai elötti tekintélyt biztosította, hanem feletteseinek bizalmát és az iránta való tiszteletet is kivívta magának. Máchánszky Gyula édesapja Szegeden volt főorvos. Korai halála és a háborút követő nehéz évek miatt a családnak anyagi gondjai voltak, s ezért az ifjúkorban elképzelt orvosi tanulmányok helyett a katonai pályát választotta. Az érettségi után, 1930-ban a Ludovika Akadémiára jelentkezett és itt végzett a tüzér szakon, 1934-ben. Akadémiáról kikerült fiatal tisztként csapatszolgálatra osztották be, ahonnan 1936. október 1-jén 6 hónapos lovaglótanfolyamra (equitációra) vezényelték. Az equitáció elvégzése után, az 1937. évi, majd az 1938. évi versenyszezonra a Honvéd Versenyistállóhoz helyezték és 5-5 győzelmével az úrlovasok rangsorában az élmezőnyben szerepelt. Ugyanakkor, 1938-ban, ismeretlen származású, Pókos nevű lovával valósággal berobbant az ugrólovasok mezőnyébe. Ettől kezdve a lovasmérkőzések állandó résztvevője lett. Előbb Pókossal aratta győzelmeit, majd a negyvenes években a szürke Mekkorka hozta a sikereket. Az örkényi Lovagló- tanárképzőbe 1938 őszén vezényelték és kétéves tanfolyamon vett részt. A lovaglótanári diplomáját 1940-ben kapta meg és ugyanakkor az olimpiai keret tagja lett. Első nemzetközi szerepléseire 1939-ben került sor. Először a Torinóban megrendezésre került 75%-os nemzetközi militaryban, valamint díjugratásban indult, amelyek közül egy 1,40 számot összevetéssel nyert meg, majd indult a bécsi nemzetközi versenyen, s végül a II. világháború kitörése előtt néhány nappal megtartott aacheni mérkőzéseken, ahol a Nemzetek Díjaban a magyar csapatnak volt tagja és Pókossal a harmadik legjobb egyéni ereclményt érte el. A háború kitörése megakadályozta további nemzetközi szereplését, de az 1943-ig megtartott belföldi versenyeken szerzett eredményei alapján a bajnoki lista 3-4. helyét foglalta el. A háboró kitörésekor csapatszolgálatra osztjak be, 1942-ben, ütegparancsnokként az orosz fronton, a Don melletti harcokban vett részt, ahol legjobban érvényesültek katonai és emberi erényei beosztottai és a helyi lakos- ság iránt. A helyzeteket felismerve, azokat jól értékelve eredményesen tudta a harcot felvenni és a bekerítéstől megóvni csapattestét. Majd később, a doni tragédiából sikerült ütegét, s mellette a csapatuktól elszakadt és az egységéhez került katonákat is hazahoznia, ami annak volt köszönhető, hogy a fegyelmet, a harci szellemet a legzordabb és a legnehezebb időszakokban is fenn tudta tartani. Haza érkezése után - 1943. március 15-én - előbb Örkénytáborba, majd 1944. augusztus 1-től Hajmáskérre vezényelték lovaglótanárnak. Innen 1944. december 6-án vonultak nyugatra, ahol francia hadifogságba került. 1946. március 13-án érkezett haza, szolgálatra jelentkezett, de beosztást nem kapott. A polgári életben tisztviselő lett, amíg is, 1948 áprilisában katonai szolgálatra hívták be. Előbb, 1948. június 23-tól kezdve a Honvédelmi Minisztérium lóügyi osztályán dolgozott, majd 1949. augusztus 1-től a Kossuth Tiszti Iskolán volt tanár. 1948. október 1-jén őrnagynak, 1951. május 1-jen pedig alezredesnek léptették elő. A tiszti iskoláról 1951. október 1-jén a Debrecenbe vezényelték, ahol a hadtest tüzér törzsparancsnoka lett. Innen került 1954-1955-ös tanévben a Zrínyi Akadémiára továbbképzésre (törzstiszti tanfolyamra). A honvédségnél, bár mint régi tiszttel szemben bizalmatlanok voltak, messzemenőn elismerték tudását, fegyelmezett és fegyelmet tartani tudó magatartását, megjelenését: kiváló katonának tartották és minősítették. Saját elhatározásából 1956. november 15-én leszerelt és azonnal polgári pályán helyezkedett el. 1957. tavaszán a tiszti nyilatkozatot nem írta alá, ezért előbb tartalékállományba helyezték, majd 1958. február 19-én lefokozták. Rehabilitaciója és ezredessé való előléptetése 1992. május 18-án történt meg. A hadseregtől elválása után néhány hónapig segédmunkásként dolgozott, de rövid idő után, 1957 febmárjától Magyar Lovas Szövetség irodavezetője lett. A Szövetség irodáját 1958-ig vezette, majd 1958-tól 1961. december 31-ig a military és az ifjúsági válogatott keret szövetségi edzője volt. Az ifjúsági csapattal több nemzetközi mérkőzésen vett részt eredményesen (Velence, Hannover). 1962. január 1-től 1972. június 15-ig, nyugdíjba vonulásáig a Mezőhegyegyesi ménes lovasai az ugratásban és hajtói a fogatsportban az országos élmezőnybe kerültek, míg az általa előkészített mezőhegyesi lovak, akár otthon, a saját csapatban, akár más csapat színeiben az ország legjobb lovai között szerepeltek. Nyugdíjba vonulása után Bredeneekben dolgozott, Németország egyik legnagyobb lókereskedőjenek, Fritzjansen úrnak az istállójában. Két évet töltött Németországban, s amikor haza jött azonnal újra munkába állt: A Szikrai Állami Gazdaság és a Kiskunfélegyház Lenin MgTsz közös lovasiskolát létesített Kecskeméten, amelynek vezetésével bízták meg 1975. január 1-től. Ezt a lovasiskolát vezette 1985. november 29-ig. Kecskemétről megbántva vonult vissza, s később sem kapott hivatalos megbízást Szövetségtől. Budapesten élt családjával és a Lázár-fivérek lovasoktatója lett, akik az ő irányításával és közreműködésével érték el sikereiket a fogathajtásban. 1996-ban történt balesete után teljesen visszavonult. Máchánszky Gyula cikkei a Lovassport és lótenyésztés című folyóiratban jelentek meg. Legfontosabb munkája a dr. Kósa-Reznek Jenővel közösen írt jegyzet, amely a Testnevelési Főiskola lovasoktatói tanfolyamának volt anyaga. A Magyar Lovas Szövetség munkássága elismerésére 1997-ben Széchenyi emlékérmet adományozott. Temetése a Farkasréti Temetőben volt 1998. március 30-án (Ernst József)

Lovaglótanárok arcképcsarnoka 6

KÓKAY PÁL huszár ezredes, lovaglótanár Szeged, 1898. június 8. + Szeged?

Az első világháború után a PIK-ben végzett lovaglótanárok első nemzedékéhez tartozott. Kortársai szinte kivétel nélkül ugrólovasok lettek, Kókay Pál, noha indult ugrószámokban is, a díjlovaglást választotta. Nyugodt és türelmes lovas volt, a klasszikus elvek szerinti fokozatos, hosszú ideig tartó idomítást követte, az elért eredményekkel sose volt megelégedve. Az érettségi után, 1917. augusztus 17-én hívták be katonának és Ludovika Akadémiára került, amelyet 1920-ban fejezett be. Csapatszolgálata alatt vett részt az equitáción, majd 1923. október 23-tól Pótló Idomító Kerethez vezénylik, amelyet 1924-től hivatalosan is Lovaglótanárképzőnek hívtak. Itt Josipovich Zsigmond egyik legkiválóbb tanítványaként, 1926-ban kapta meg a lovaglótanári oklevelet. A lovaglótanárképző elvégzése után csapatszolgálatra, majd 1931 őszén Örkénytáborba vezénylik, ahol előbb segédoktató, 1932-től pedig az olimpiai osztálynak is tagja volt. A berlini olimpiára Zalavár nevű lovával készült, azonban az olimpiára nem jutott ki. 1942-ben Bábolnára vezényelték, a méneskari tisztek tanfolyamára, lovaglótanárnak. Kókay Pál keveset versenyzett. Az 1920-as években eleinte ugróversenyeken indult, majd a díjlovaglási számok ritka szereplője lett. Lovát soha nem tartotta „versenyre késznek", mindig javított, finomított rajta. Kókay Pál katonai szolgálatának java részét a PIK-ben, illetve az örkényi Lovaglótanárképzőben töltötte. Viszonylag kevés csapatszolgálati ideje volt, de ez nem jelentett akadályt abban, hogy 1936-37-ben elvégezze a törzstiszti tanfolyamot. A méneskari tisztek tanfolyamának befejezése után, 1942-ben a nyíregyházi huszárezredhez vezényelték osztályparancsnoknak. 1944. január 1-jén ezredessé léptették elő. 1944 nyarán a lovas hadosztállyal a lengyelországi fronton volt, ahol szeptember 1-től a 4. (Hadik András) huszárezred parancsnokának nevezték ki. Ezredével részt vett a magyarországi harcokban, majd hadifogságba került. A háború után szülővárosába, Szegedre vonult vissza és itt halt meg az 1960-as években. (Ernst József)

Lovaglótanárok arcképcsarnoka 5

KEMÉRY (KEMPNER) PÁL ny. huszár ezredes Zirc, 1888. - + Budapest, 1957.

Családi nevét az 1930-as évek elején változtatta Keméryre. Keméry Pál szerény, csendes, visszahúzódó ember volt, aki rendkívüli szakmai műveltségével, elméleti és gyakorlati tudásával a magyar lovassport egyik legjelentősebb személye volt. A Magyar Lovas Szövetség egyik alapítója, s 1924-ben történt megalakulástól kezdve aktívan (intézőbizottság, szakbizottságok stb.) részt vett munkájában, s a harmincas években több esetben a FEI közgyűlésén képviselte Magyarországot. A lovas életben részt vevő Keméry Pált, nyugállományú tisztet előbb alezredesnek, majd ezredes léptették elő. Keméry Pál közös hadseregbeli huszár tiszt volt, s már az első világháborút előtti, a Campagne Reitergesellschaft által rendezett díjlovagló és díjugrató versenyeken is részt vett. A világháború befejeztével mint nyugállományú őrnagy szerepelt az első lovasmérkőzéseken. Eleinte a díjugra- tó és military számokban is indult, de a későbbiekben kizárólag díjlovasként szerepelt, de viszonylag kevés versenyen indult, s így nevével ritkán találkozhattunk az eredményes lovasok között. Csintalan nevű lovával először militaryban szerepelt, majd 1926-tól a díjlovagló versenyeken indult, s sikerült ezzel a lovával az olimpiai keretbe kerülnie. Az olimpiára kiutazott díjlovagló csapat, azonban az utolsó pillanatban a versenyeken való részvételt lemondta. Keméry Pál tagja volt annak a csapatnak is, amely a FEI által kiírt és 1931-ben Vichyben tartott Concours International Annuel de Dressage-on, ahol a Szent György díjban második lett. Az 1956. évi olimpiára ugyancsak az olimpiai keret tagja lett, s Berlinben a 18 éves (az olimpián legidősebb ló volt), erősen elhasználódott Csintalannal a 26. he- lyen végzett. Keméry Pál szoros kapcsolatban állott mesterével, Josipovich Zsig- monddal, akinek néhány, cikkét írását fordította magyar nyelvre. Josipovich Zsigmonddal együtt állították össze is írták meg az 1926-ban megjelent „Uta- sítás a lovaglás, hajtás és málhásállatvezetés oktatására" c. tervezetet, amelyet szabályzatként fogadtak el (L. H. M.), ami azért volt fontos, mert a lovaglással kapcsolatos magyar szakkifejezések nem voltak még egyértelműek. A második világháború után, amint megindult a lovasélet a Honved Versenyistállónál és Tattersallban, Keméry Pál szinte azonnal részt vett munkában, Magyar Lovas Szövetség újjászervezéseben, a versenyek elindításában. Közreműködött minden díjlovagló verseny zsűrijében, részt vett az edzéseken, 1955-ben pedig az olimpiára készülő magyar lovasok egyik edzője lett. Részt vett a szerzők nevének feltüntetése nélkül, 1954-ben „Díjlovaglás", valamint „Lovaglás és hajtás" szakkönyvek megírásában. Kritikái, cikkei, fordításai a „Pegazus" című folyóiratban jelentek meg, s éppen egy szakcikkének írása közben érte utol a halál 1957 késő őszén. IIalála után több éven keresztül a legmagasabb követelményű díjlovagló versenyszámot Keméry Pál emlékversenynek írták ki. A Farkasréti Temetőben helyeztek örök nyugalomra. (Ernst József)

Lovaglótanárok arcképcsarnoka 4

HAZSLINSZKY-KRULL GÉZA

ny. testőr alezredes, lovaglótanár, mesteredző Budapest, 1900. február 27. + Hága (Hollandia), 1981. február

Csendes, végtelenül udvarias, a legmagasabb szintek etikettjét is ösztönösen érző és tudó, finom modorú, megjelenésében, magatartásában és alkatában is a barokk kort idéző lovas volt Hazslinszky-Krull Géza huszártiszt, örkényi lovaglótanár, majd a budai várba költözött magyar spanyol lovasiskola, ké- sőbb pedig a lovas testőrség parancsnoka. Hazslinszky-Krull Géza az érettségi után került a Ludovika Akadémiára, ahol 1920-ban végzett. Még ugyan ez év október 1-jén kezdte el a csapatszol- gálatot a budapesti I. huszárezrednél. Három év után, 1923-ban, majd 1925- ben részt vett a féléves equitációkon, amelyeket kiváló eredménnyel fejezett be. 1926-tól a PIK hároméves lovastanárképző tanfolyamára, később, 1930- ban, egy évre a bécsi Spanyol Lovasiskolába vezényelték. Bécsből hazatérve, 1931-től az olimpiai lovas keret tagjaként, majd lovaglótanárként Örkény- táborban tartózkodott. 1933-tól kezdve, Hanthy László mellett közreműködött a spanyol iskolai kiképzésre Örkénybe beosztott lipicai mének idomításában. Ez a keret 1938. június 1-ig volt Örkénytáborban, amikor is a budai várba, a lovas testőrség állományába került át, parancsnoka pedig Hanthy László alezredes lett. 1940. július 1-jén, amikor Hanthy László a lovas testőrség pa- rancsnoka lett, a spanyol lovasiskola vezetésére Hazslinszky-Krull Gézát ne- vezték ki. Hazslinszky-Krull Géza a törzstiszti tanfolyamot 1941-ben végezte el. 1942. április ló-tól október 8-ig - miként minden testőrtisztet - frontszolgá- latra osztották be, ahonnan hazatérve, továbbra is a testőrségnél, a spanyol is- kola parancsnokaként teljesített szolgálatot. Alezredesi kinevezését 1942. ok- tóber 29-én kapta meg. 1943. december 1-én - Hanthy László testőrségtől való felváltásakor - a lovas testőrség parancsnokának nevezték ki. Itt szolgált 1944. október 15-ig. A német megszállás alatt közreműköciött Horthy Miklós és az illegalitásban levő gróf Bethlen István találkozóinak megszervezésében, biztosításában. A testőrség október 15-i fegyveres ellenállása után - amely- ben aktívan részt vett - egy hétig a nyilasok fogságában volt. Fogva tartása után, 1944. október 22-én a méneskari állományba helyezték át és Bábolna parancsnokának nevezték ki. Ez a kinevezés érthetővé válik, ha tudjuk, hogy egykori parancsnoka, Hanthy László ezredes, aki a testőrségtől való felváltá- sa után a lótenyésztési intézetek katonai felügyelőjének a helyettese lett, min- den bizonnyal így tudta az ellenállásban részt vett testőrtisztet a további kel- lemetlenségektől megmenteni. Később, 1945. március 1-től 29-ig Szilsárkány- ba vezényelték, mint a Lovaglótanárképző parancsnokát. 1945. április 1-jén orosz hadifogságba került és április 25-én Győrből vitték a Szovjetunióba, ahonnan csak 1948. június 29-én sikerült hazajutnia. 1948. július 1-j'én szol- gálatra jelentkezett, de személyére nem tartottak igényt, és 1948. december 1-jével nyugállományba helyezték az ellátási igény meghagyásával. 1950-ben tartalékos tisztként vették nyilvántartásba, de 1952-ben, Budapestről való ki- telepítésekor, lefokozták. Hazslinszky-Krull Géza a két háború közötti időszakban rendszeresen részt vett az országos lovasmérkőzések díjlovaglásain, azonban kiemelkedő versenyeredménye nem volt, s általában a díjlovaglás országos bajnoki rang- listájában a 4-5. helyeken szerepelt, s csak 1943-ban sikerült a második he- lyet megszereznie. A kitelepítés során Hortobágyra, Borsosra került, és itt, a Borsosi Állami Gazdaságban (a későbbi Borsosi kerület) sertésgondozóként dolgozott, azon- ban bekapcsolódott az ezekben az években Hortobágyon is éledező lovas- sportba, és részt vett a fiatalok oktatásában. A kitelepítések és az internálá- sok 1953. júliusában történt megszüntetése után, lovaglótanári állást kapott Mezőhegyesen, ahol a méntelep, valamint az állami gazdaság ezekben az években kapcsolódott be lovassportba. Ebben az időben az egykori testőrség több altisztje (pl. Magyar Imre, Kiss Imre stb.) dolgozott a méntelep állomá- nyában és vett részt a lovassportban. Hazslinszky-Krull Géza vezetésével a mezőhegyesi lovassport rövidesen az élmezőnybe keríilt. Itt dolgozott 1959. márc. 7-ig, amikor Hollandiába települt ki, ahova meghívást kapott a királyi udvar lovardájának vezetésére. Magyarország elhagyására nagyon nehezen határozta el magát, búcsúzásakor arra kérte barátait, hogy ne kísérjék ki a re- pülőtérre, mert akkor nem lesz ereje elutazni... A királyi udvarban munkásságát igen nagyra értékelték. Országos tekin- télyre tett szert, s udvari lovaglótanári munkája mellett tevékeny részt vállalt a Holland Lovas Szövetség életében, s mint a Szövetség országos szak- felügyelője, a holland díjlovaglás fejlesztésében. Ottani tartózkodás alatt szá- mos cikket írt. A Holland Lovas Szövetségnél betöltött állásából, ismételt ké- résére, 1971-ben ment nyugdíjba, de a királyi udvarnál betöltött lovagló- tanári állását haláláig megtartotta. Munkásságáért a holland Becsületrenddel tüntették ki, majd halála után, a holland lovassport fejlesztésében elért ered- ményeinek elismeréseként örökös vándordíjat alapítottak. Hazslinszky-Krull Géza a legismertebb magyar lovasok közé tartozott, hollandiai tevékenysé- ge során nemzetközi hírnevet szerzett magának és az örkényi lovaglótanár- képzőnek. Hágában helyezték örök nyugalomra. Budapesten, 1982. márciusában az Egyetemi templomban rekviemet tartottak emlékére.

(Ernst József)

Lovaglótanárok arcképcsarnoka 3

ENDRŐDY ÁGOSTON

ny. tüzér alezredes, lovaglótanárKassa, 1902. október 13. + Zürich, (Svájc)

Endrődy Ágoston az örkényi lovaglótanárok között első volt, akinek lovasai olimpia aranyérmet szereztek. Endrődy Ágostont az érettségi után, 1920-ban vették fel a négyéves Ludovika Akadémiára, ahol tüzérként végzett, 1924-ben. Csapatszolgálatát 1924.augusztus 20-tól kezdte el, 1926-ban és 1927-ben, hat-hat hónapos lovas továbbképző tanfolyamokon (equitációkon) vett részt. A lovaglásban mutatott kiváló eredmények alapján, 1928-ban került a Lovaglótanárképző hároméves tanfolyamára, amelyet még a budapesti Ferenc József Laktanyában kezdett el,a harmadik évet azonban már Örkénytáborban végezte. Lovaglótanári képesítését 1931-ben kapta meg. Továbbra is, egészen 1940-ig, mint az olimpiaicsapat tagja, majd lovaglótanárként, Örkénytáborban teljesített szolgálatot. Az equitációk és a lovaglótanárképző végzése alatt, 1926-1930 között a megyeri pályán rendszeres indulója volt az úrlovas gát- és akadályversenyeknek. Ebben az időben a concoursokon is indul, de győztesek között mégnem találkozunk nevével. Annál meglepőbb volt, hogy még a tanárképzőhallgatójaként, 1930 késő őszén Malanotti Lajossal és Schaurek Ottmárralegyütt vett részt a New-York-i és a torontói nemzetközi versenyeken. Örkénytáborban az olimpiai keretnek ugró- és díjlovas osztálya volt, ésaz akkori gyakorlat szerint a military csapatot e két osztályból állították kí. Endrődy Ágoston az ugróosztálynak volt tagja, de már 1933-tól kezdve elsősorban military lovasként jött számításba, ugyanakkor az ugrólovasok közöttis az élmezőnyben szerepelt. 1935-ben a military országos bajnoka, majd1936-ban az olimpiai military csapat tagjaként utazott Berlinbe. Az olimpiai militaryn Erdődy Ágoston Pandúr nevű lovával az 5. helyen végzett (ez második legjobb magyar lovas olimpiai eredmény). Az olimpiát követő évektőlkezdve az ugrókeretnek lett állandó, ún. „erős" tagja és a nemzetközi mérkőzések rendszeres résztvevője. A háború kitörése után, 1940. július 1-től csapatszolgálatra vezényeltéka tábori tüzérséghez. 1942. szeptember 29-én őrnagynak, 1944. július 1-énpedig alezredesnek léptették elő. Tábori tüzérosztályával viszont csak1944—1945-ben, a dunántúli és a muravidéki harcokban vett részt. Mindent elkövetett annak érdekében, hogy embereit ne tegye ki fölösleges kockázatoknak és így egységét „földről származó" veszteség nélkül sikerült megmentenie. Osztálya Ausztriában, a Deutschlandsberg melletti Rettenbach nevű he-lyiségben, 1945. május 11-én adta meg magát a szovjet csapatoknak. Május12-én hadifogolyként a Szovjetunióba vitték, ahol Rosztovban, Szuhumibanvolt fogolytáborban. Rosztovban gépgyárban dolgozott, de megbetegedése miatt (jobb kezén ideggyulladás) a későbbiekben fizikai munkát nem végzett. 1948. november 3-án érkezett haza és november 6-án jelentkezett a honvédségnél. Szolgálatára nem tartottak igényt és a rendelkezési állományból 1949. július 19-én elbocsátották, végigény nélkül. Rövidesen illegálisan nyugatrament (1951. június 13-án keltezett behívóparancsot nem tudták kézbesíteni, mert már nem tartózkodott Magyarországon) és Angliába került, ahol mint lovaglótanár kezdte el működését és az angol military csapat edzője lett. Azangol csapat 1956-ban a Stockholmban tartott lovas olimpián megszerezte csapat aranyérmet. Az olimpiai mérkőzések után, mint megemlékezett róla, az angliai Badmintonban fogott hozzá, hogy régen dédelgetett tervét, lovaglásról szóló könyvét megírja. A gondolat már megszületett Örkényben, és ennek jegyében két kiváló tanulmány jelent meg a Szent Györgyben. A könyv első vázlatai - mint írta könyve Bevezetésében -hadifogolytáborban fogalmazódtak meg, míg végső formáját Angliában nyerte el, ahol 1959-ben látott napvilágot Gíve Your Horse a Chance címen. Nyugodtan állíthatjuk, hogy Endrődy Ágoston könyve a nemzetközi lovasszakirodalom egyik legkiemelkedőbb alkotása, amely méltóképpen reprezentálja az egykori „örkényi iskola" szemléletét és gyakorlatát. Angliai működése után Svájcban telepedett le, és Zürichben, egy szállodai szobában élt.

(Ernst József)

Lovaglótanárok arcképcsarnoka 2

DR. KÓSA-REZNEK JENŐ

ny. tüzér ezredes, lovaglótanár, mesteredző Kézdivásárhely, 1898. február 12. - Budapest, 1965. október 10.

Spártai egyszerűségben, magánosan élő, érdes modorú, a társaságot kerülő, ritkán mosolygó, zárkózott, csak a lovaglással foglalkozó ember volt dr.Kósa-Reznek Jenő (Kósa előnevet 1941-ben vette fel). A jó lovaglási feltételek megteremtéséért harcoló vezető volt, de a lovasokat is keményen bírálta, s ezért sokan szálltak vitába vele. Válaszaiban élesen és harapósan vágott vissza, egyedülálló szakmai ismereteit azonban senki se kérdőjelezte meg. Nagy felkészültségű, még az elzártság, az elszigeteltség éveiben is jól tájékozott, s mint mondta magáról, „Isten-adta tehetséggel" megáldott gyakorlati lovas és nemzetközileg elismert lovaglótanár volt. Kósa-Reznek Jenő a korszerű magyar lovassport egyik meghatározó, nagyon markáns egyénisége volt. 1917-ben fejezte be a középiskolai tanulmányait és az érettségi után azonnal katonai szolgálatra hívták be, Aradra. 1918-ban már főhadnagynak léptették elő. Elvégzi a Ludovika Akadémiát (tüzér szakon), majd az Allam- és Jogtudományi kart, ahol 1927-ben doktorál. A törzstiszti iskolára 1936-ban vezényelték. 1941-ben alezredesnek, 1943-ban pedig ezredesnek léptették elő. Az erdélyi bevonulás időpontjában Örkénytáborban volt lovaglótanár és ekkor csapatszolgálatra való beosztását kérte. Ettől kezdve a lovassporttal nem foglalkozott. Csapatszolgálatát Marosvásárhelyen, Budapesten, Nagykőrösön, Hajmáskéren teljesítette, majd 1944-ben a lengyelországi frontra vezényelt lovas hadosztály tüzérparancsnoka volt. Itt könnyebben megsebesült, amikor a hadosztálytörzset szállító autójuk aknára ment. Részt vett a lovas hadosztály magyországi harcaiban, majd a hadosztállyal együtt 1945. márciusában Németország területére vonult vissza, ahol május 7-től szeptember 14-ig amerikai hadifogságban volt. Szeptember 17-én érkezett haza és azonnal szolgálatra jelentkezett, előbb rendelkezési állományba helyezték, majd 1946-ban ezredesi rangban elbocsátották a hadseregtől. Katonai pályafutása 1920-tól szorosan kapcsolódik a lovagláshoz. 1920- ban és 1921-ben Kecskeméten két equitációt végez el. „Kiváló" eredménye alapján 1924 őszétől a PIK-hez, a Lovaglótanárképzőbe vezénylik. A hároméves iskolát 1927-ben fejezte be. Rövid csapatszolgálat után lovaglótanárnak és a Lovaglótanárképző Intézetben levő olimpiai osztályba vezényelték. 1928 őszétől a kecskeméti tüzértiszti tanfolyam lovaglótanára. 1929 őszén, három tiszttarsaval együtt, az olaszországi pineroloi és Tor-di-Quinto-i lovaglótanarkepző tanfolyamokra küldték ki. Hazatérve Örkénytáborban lett lovaglótanar, 1937-től pedig az Örkénytáborban levő állandó olimpiai ugróosztály vezetője egészen 1940-ig, csapatszolgálatra való bevonulásának időpontjáig. Elso lovasmérkőzésére 1924-ben készült fel, s mint egyik visszaemlékezeseben irta, lovával (Bankár) gyalogmenetben jött fel Szegedről Budapestre. 1935-ig rendszeres résztvevője volt a belföldi és nemzetközi (utoljára Meránban, 1935-ben) lovasmérkőzéseknek. 1928-ban az Amszterdamba kiküldött csapat tagja volt, de az olimpián nem indult lovával (Bushy Leigfoot) 1935 nyárelején megbetegedett és ezután már nagyobb mérkőzéseken nem vettreszt. 1937-től 1940-ig az Örkénytáborban dolgozó Honvéd Olimpiai Ugróosztaly es a nemzetközi versenyekre kiküldött magyar csapat vezetője. A Honvédségtől való elbocsátása után - alkalmanként - a Jóvátételi Bizottságnál, majd a Lóértékesítő Nemzeti Vállalatnál működött közre szakemberként. 1949-ben sikertelenül próbált illegálisan külföldre menni Börtönbe került, majd szabadulása után, az 1950-es évek legelejen a nagytétényi serteshizlaldában dolgozott rövid ideig. 1952-től bekapcsolódott a polgári lovasklubok munkájaba, s 1952-ben részt vett Országos Társadalmi Lovas Szovetség megalapításában, majd az edzői tanács munkájaban. Rövidesen az FM sportistállójának, illetve a válogatott keret istállójanak volt vezetője és ebben a beosztásban, 1953-tól 1958-ig válogatott ugrókeret (így az 1956-osohmpiai ugrócsapat), majd - Keméry Pál halála után - 1958-tól a díjlovasokedzoje lett. Rendkívül magas színvonalú képzettségét ez a legutolsó lovas tevékenysége tükrözi a legjobban: annak ellenére, hogy egész életében elsősorban ugrólovas volt, s mindig az ugrólovasokkal foglalkozott, az olimpíai Nagy Dijra való felkészítést is szakavatottan tudta irányítani. Ez az egykori PIK-ben végzett, Josipovich-tanítványok mindegyikére jellemző volt Igaz - egyik cikkében említette -, hogy Josipovich Zsigmond szerette volna ha az iskolalovaglással kötelezi el magát, de őt inkább az ugrómunka vonzotta. A magyar nyelvű lovassport irodalmának legtermékenyebb szerzője volt Kósa-Reznek Jenő. Első írásai Olaszországba történt vezénylésekor jelentek meg a Szent György című lapban „Pineroloi levelek", illetve „Tor-di-Quintoi levelek" címmel. Ezután rendszeresen ír a lovaglásról, majd az 1936-os olimpia után, az ugrócsapat vezetőjeként, elemző cikkekben számolt be a magyar lovasok külföldi szerepléséről. A háború után cikkei a Pegazusban és a Lovassportban jelentek meg Ezek kozül különösen tanulságosak a ugró- és díjlovagló mérkőzésekről szóló beszámolók és a résztvevők egyéni elemzései. Ezekben nyilvánul meg legjobban személyisége, a lovassport iránti elkötelezettség és a minden lovassal egyformán foglalkozó tanár, az olimpiai csapat tagjának és a kezdő lovasnak egyaránt segíteni akaró edző, a lovassport ügyének elkötelezettje. Személyében kell keresnünk az Országos Társadalmi Lovas Szövetség szakírói munkaközösségének egyik társszerzőjet. Ez a munkaközösség készítette az Útmutató a lovasbajnokságok felkészüléséhez" (1951), a „Lovas ugró-sport" (1952) a „Lovaglás és hajtás" (1954) című műveket. Máchánszky Gyulával közösen készítették el a Magyar Testnevelési Főiskola „Lovaglás" (1962) című jegyzetét, amely az Edzőképző Intézet által szervezett lovasoktatói tanfolyam anyaga volt. Az 1960-as évek elején, a politikai légkör enyhülésével, Kósa-Reznek Jenőnek lehetősége nyílott, hogy meghívásra külföldre menjen. Jó barátja, Adriano Bondi, olasz lókereskedő, aki szinte Pineroloban végzett és rendszeresen vásárolt lovakat Magyarországon, több alkalommal is meghívta Olaszországba. Utolsó olaszországi tartózkodása alatt, 1965-ben lóról esett, súlyos belső sérülésekkel jött haza. Budapesten baleseti kórházba került, ahol rövid idő múlva, 1965. október 10-én meghalt. Hamvait a Farkasréti temetőben helyezték végső nyugalomra. (Ernst József)